Mi a közös a forgásban, a lovaglásban és a víz ringatásában?

Egy posztban tettem fel a kérdést, hogy ki az, aki tudja, hogy mi a közös a forgásban, a lovaglásban és a víz ringatásában. Rengeteg ilyet lehetne gyűjteni. Azért ezt a hármat ragadtam ki, mert az utóbbi időben nagyon erőteljes megéléseim voltak ezekkel tevékenységekkel kapcsolatban. A saját példámon keresztül szeretném szemléltetni, hogy amikor a gyermekünk részéről igény mutatkozik valamire, akkor nem biztos, hogy csak unaloműzésnek szánja a dolgot, hanem a fejlődésében is jelentős szerepet játszhat.

Egy kis múltidézés

Mikor még egészen kicsi voltam, egy játszótér mellett éltünk. Rengeteg időt töltöttünk ott. Mire iskolába mentem, addigra elköltöztünk egy családi házba a város szélére. Innentől a játszóterezések száma szinte a nullára csökkent, hiszen hatalmas udvarunk volt. Bár a Tisza-tó 20 perc sétára (vagy 5 perc autóútra) volt tőlünk, nem jártunk strandolni sem. Ellenben hetente kétszer jártam néptáncolni sok-sok éven keresztül. Mikor elkerültem a szülővárosomból, akkor a tánccal felhagytam. Ennek ősszel volt éppen 20 éve. Hol hiányzott, hol kevésbé, de annyira tele volt az életem mindenféle elfoglaltsággal, hogy komolyabban nem merült fel sosem, hogy újra próbákra járjak.

„Forogni akarok”

Novemberben viszont megláttam, hogy egy kedves ismerősöm, meghirdetett egy forgástechnikai órát. Ebben a pillanatban valamilyen nagyon mélyről jövő késztetést éreztem, hogy nekem ezen az órán részt kell vennem. Sajnos akkor a munkámmal nem tudtam összeegyeztetni, de onnantól folyamatosan azt lestem, mikor lesz a következő. Olyan szerencsém volt, hogy januárra meghirdettek egy újabb alkalmat. Akkor már tudtam, hogy ezt tűzön-vízen át meg kell oldanom, mert én FOROGNI AKAROK. Mérhetetlenül vágytam az élményre, ahogy forgás közben kibillen az egyensúlyom, majd a testemet megfelelően kontrollálva mégis visszaszerzem azt. Vágytam arra a pillanatra, mikor az éles kontúrok elmosódnak, a külvilág egy színkavalkáddá válik, körülölel és van az a fura érzés a fejemben, amit nem neveznék szédülésnek, de talán az a kifejezés áll hozzá a legközelebb. Nem tudtam szabadulni az érzéstől, hogy nekem erre szükségem van, ezt szerintem hívhatjuk úgy, hogy ingerszükséglet. Mióta véget ért az óra, azóta várom, hogy mikor lesz a következő, hogy újra átélhessem.

Újra lóháton, avagy ingerszükséglet 2.

Hasonló játszódott le a múlt hétvégén is bennem. Egy kezemen meg tudom számolni, hogy életemben hányszor ültem lovon. Gyermekként álmodoztam róla, de nem volt rá lehetőségem. Akkor leginkább az állatok vonzottak, hiszen fogalmam sem volt arról, milyen érzés ülni rajtuk. A fiainkat mindenképp el akartuk vinni az egyik nyáron (hiszen a kis „szenzoroskáknak” nagyon jót tesz). Izgatottan várták, mégis féltek eleinte a lovon. Szerencsére megszerették. Aztán egyszer feltették a nagy kérdést, hogy én miért nem ülök fel. Na ekkor nem mondhattam, hogy azért, mert félek, hiszen a gyermekeimnek is azt mantráztam, hogy csak az első percek a nehezek, aztán már jó lesz. Így esett meg, hogy egyszer én is lóháton találtam magam. Szuper élmény volt. Viszont a téli nagy hidegben kihagytunk 2-3 hónapot. Nekem jobbára eszembe sem jutott. A férjem emlegette, hogy lassan mehetnének újra a fiúk. És ekkor vágott fejbe ugyanaz az érzés, mint ami a forgással kapcsolatban volt: érezni akarom azt a furcsa, imbolygást, amit lóháton szoktam.

A felismerés

Ekkor már gondoltam egy merészet, végeztem egy gondolatkísérletet. Kíváncsi voltam, vajon minden olyan élmény felidézése ezt a nagyon erős vágyódást váltja-e ki a tevékenység iránt, ami vesztibuláris ingereket nyújt? Ekkor felidéztem egy nyári élményt, mikor volt szerencsénk egy igen hullámos napot kifognunk a Balatonnál, illetve egy olyan strandos élményt, ahol van sodrómedence. És bumm!!!

Felnőttként már abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy képes vagyok megérteni az összefüggéseket a megéléseim mögött és vannak rá szavaim, hogy ki tudjam fejezni azt, mire van szükségem. Gyermekként pedig azért voltam szerencsés, mert hetente kétszer megkaptam a szükséges ingereket anélkül, hogy mondanom kellett volna a szüleimnek, hogy vesztibuláris ingerekre van szükségem.

„Régen minden jobb volt… „

Valamikor régen mindenki számára természetes volt, hogy lóra vagy szamárra ült (kinek mi volt), de még a lovaskocsi és a szekér is kellemesen rázott. Rendszeresen voltak táncos mulatságok, ahol lehetett ám forogni kifulladásig!

Mi a szülők feladata?

A gyermekeinktől viszont nem várhatjuk, hogy ilyen pontosan megfogalmazzák, hogy mire van szükségük. Ezért mindig legyünk nyitottak, ha arról beszélnek, hogy hová szeretnének menni. Embert próbáló annyi évet a játszótér padjain tölteni, elviselni a zsivajt a játszóházban, kivárni a sort a körhintánál, reggeltől estig a strandon ázni, egész nyáron a homokot takarítani a… mindenből is, sarat vakarni a cipőről, nyolcszázhuszonötödjére is meglökni a hintát, aggódni, hogy leesik-e a mászókéról, átöltöztetni a hűvösben, mikor belecsúszik a csúszda aljában összegyűlt vízbe. De a gyermekeink pontosan tudják, mire van szükségük. A mi dolgunk, hogy meghalljuk őket és a számukra hasznos ingereket megadjuk. Mert persze a gumicukrot és a képernyőidőt is ugyanolyan vehemensen fogja kérni, mint a játszóterezést, de ha rendelkezünk megfelelő információkkal, akkor szét tudjuk választani, hogy mi az, amit meg kell adnunk nekik és mi az, amit nem.

Na jóóó, de mégis mi a közös a forgásban, a lovaglásban és az úszásban?

Hogy ne maradjatok válasz nélkül, íme az én listám arról, mi a közös a fent említett tevékenységekben:

• vesztibuláris ingereket nyújtanak
• több izomcsoport munkáját kell összehangolni
• érzékenyen kell reagálni a környezetre (jön egy nagyobb hullám, megijed a ló egy bogártól, a tánc közben pedig a táncpartner szándékát és állapotát kell élesen látnunk), amely a kognitív rugalmasságra való képességet serkenti.

Ti tudtok ilyen tevékenységcsoportokat gyűjteni? Nagyon kíváncsi vagyok, hogy ha ilyen szemmel tekintetek a hobbijaitokra, akkor véltek-e felfedezni hasonló összefüggéseket!

A „Miért akar ez a gyerek már megint…?” – röviden az ingerszükségletről bejegyzés először Logopédia Ferencvárosban-én jelent meg.

Így indult

Egy nap kaptam egy e-mailt: „A nevem Martonosi Vanessza. … Nagy örömmel írok Önnek azzal a céllal, hogy az Erasmus+ program keretében egy hónapos (30nap) önkéntes munkára jelentkezzek az Ön Czentrumja ba.” Annyi mindent olvasni az interneten, hogy az első dolgom az volt, hogy kiderítettem, hogy ez tényleg így működik-e. Egy poszt, néhány komment és egy telefonbeszélgetés után már kezdtem elhinni, hogy tényleg engem választott valaki mentorjelöltként. Nagyon jó érzéssel töltött el a felkérés, hiszen ez egy nagyon erős visszajelzés arról, hogy eredményes az online jelenlétembe fektetett munkám. Ugyanakkor át kellett gondolnom azt is, hogy bele fog-e férni a hétköznapjaimba, és azt a tényt sem szabad elfelejteni, hogy az elismerés mellett ez hatalmas felelősség is.

Belevágtam!

Pár nap gondolkodás után lelkesen mondtam igent Vanessza kérésére. Nagyon vártam a találkozást. Vanessza egy végtelenül kedves és segítőkész lány, igazán jól éreztem magam abban a bizonyos harminc napban. Azt hittem, hogy ki fog meríteni a mentorkodás, de meglepetésemre sokkal inkább feltöltött. Elröppent a szeptember egy szempillantás alatt. Mielőtt hazament, megkértem, hogy írjon az oldalamra néhány gondolatot. Az ő írása következik:

„Martonosi Vanessza vagyon, Aradon élek és tanulok. Harmadéves pszichológia hallgató vagyok az Aurel Vlaicu Egyetemen Aradon, Romániaban.

Az Erasmus+ program lehetőséget kínált arra, hogy külföldön tudjam a tanulmányaimat továbbfejleszteni és gyakorlatot szerezni benne. Azért jelentkeztem a programba, mert mielőtt a mesterképzést elkezdeném, tágítani szerettem volna a látóköröm az engem érdeklő területeken, hogy optimálisan tudjak mesterképzésre specializációt választani. A logopédia a román oktatási rendszerben a pszichológiához kapcsolódó specializáció, így az egyetemen eddig megszerzett tudásomat szerettem volna a gyakorlatban is kamatoztatni, illetve elmélyíteni. Úgy vélem, ez egy nélkülözhetetlen szakma, mivel a beszédkészség fejlesztésével a gyerekek életminősége is javul hosszú távon, hiszen ebben a korban még eredményesen végezhető a fejlesztés. Szívesen nyitottam Nederman-Kovács Ágnes felé, ő pedig a felkérésemre igent mondott és befogadott.

Ebben a 30 napban megtanított számos beszédkészséget fejlesztő technikát: nyelvlökéses gyakorlatok, beszédindítás, artikulációs terápia. Látványos fejlődést kísérhettem végig a artikulációs terápiában, ahol érkezésemkor a gyermek nem tudta kimondani a „sz” hangot, azonban 3-4 közös alkalom után a szájizmok erősítésének köszönhetően már tisztán ki tudta ejteni a „sz” hangot. Ehhez mindenféle olyan eszközt használtunk, pl.: szívószál darab és asszociációs kártyák. Különösen tetszett az órákban, hogy Ágnes kreatív, saját készítésű társasjátékokkal színesítette azokat.

Ágnesnek köszönhetően nagyon sokat fejlesztettem a logopédia területén magam és ezen túlmenően egy szakmai konferencián („A hang lelke, a lélek hangja”-2.) is részt tudtam venni. A konferencia alatt betekintést nyertem a különböző művészetterápiás módszerek világába, ami azért is volt értékes, mert a hallottak egy komplex képet alkottak a gyerekek fejlődésének támogatásáról.

Az Erasmus+ program nemcsak saját magam fejlesztésében segített, hanem felkínálta számomra azt a lehetőséget is, hogy Magyarország fővárosának, Budapestnek, a mindennapjaiba betekintést nyerhessek. Ez számomra egy nagyszerű és egyedülálló élmény volt.

Hálás vagyok a gyerekeknek a befogadásért. Köszönöm Ágnesnek a bizalmát, a támogatását és a mentorálását.”

Köszönet Vanesszának, a gyerekeknek és a szülőknek

Én is nagyon hálás vagyok Vanesszának, hogy engem választott. A gyerekeknek és a szülőknek pedig azért, hogy egytől egyig hozzájárultak ahhoz, hogy Vanessza látogassa a foglalkozásokat.

A Erasmus+ az Ágó logoban bejegyzés először Logopédia Ferencvárosban-én jelent meg.

Kérdésfelvetések

Hogy miért fontos számomra a művészeti terápiák kérdésköre? A dadogás egyik elismert terápiája a komplex művészeti terápia, melyben volt szerencsém elmélyülni. A logopédusokat leszámítva mindenki egyöntetűen azt gondolja, hogy a dadogásterápia a pszichológusok kompetenciája. A művészeti terápia nagyon közel áll a pszichológiához, de csak éppen annyira, hogy még a pedagógiai módszerek közé tartozik. De akár lehet pszichológus-logopédus párban is csoportot vezetni. A diplománk felhatalmaz a dadogás terápiáinak végzésére. Mégis miért vállalja ilyen kevés logopédus? Mire tudnám még én alkalmazni a művészeti terápiákat? Vannak-e statisztikai adatok a hatékonyságra vonatkozóan? Ezekre és ezekhez hasonló kérdésekre kerestem a választ szeptember 14-én.

Hogy kerültem oda?

Arról írtam már, hogy művészeti terápiás képzésre jártam, de arról még nem, hogy ezen a képzésen megkért Balás Eszter, hogy vegyek részt egy konferencia megszervezésében. Ő nemcsak a Seneca Közhasznú Alapítvány megbízott ügyvezetője, hanem több évtizedes tapasztalattal rendelkezik a dadogás és a művészeti terápiák területén. Nagy lelkesedéssel mondtam igent a kérésre. Ezen a felületen talán kevésbé domborodik ki az, hogy mennyire szeretek szervezni, de magánemberként mindig keresem a lehetőséget rá. Ezeknek a rendezvényeknek a fő célja a közösségépítés, valamint a gyermekek számára tartalmas szabadidős elfoglaltság biztosítása.

Szervező logopédus vagy logopédus szervező?

Nagyszerű lehetőséget kaptam arra, hogy a hobbimat összekössem a hivatásommal. A szervezés folyamán kiváló szakemberekkel kerültem kapcsolatba. Hiszen Esztert körülveszik régi tanítványai, akik sok-sok éve vezetnek művészeti terápiás csoportokat. Felemelő érzés volt megtapasztalni, hogy ilyen szeretetteljes közeg formálódott kifejezetten szakmai elköteleződés révén. Sokszínű társaság: énekesek, zenészek, egyetemi oktatók, pedagógiai szakszolgálati munkatársak, akik mind-mind logopédusok és céljuk egy: a hozzájuk fordulóknak segíteni megbirkózni a beszéd-, nyelvi zavarok okozta nehézségekkel.

Miért vállalja ilyen kevés logopédus dadogásterápiát?

A plenáris ülésen Tóthné Aszalai Anett beszélt arról, hogy a statisztikák szerint nagyon kevés logopédus vállal dadogásterápiát. Egyetemi oktatói tevékenysége során monitoroz(t)a a hallgatókat. Adatai alapján egyértelműen látszik, hogy azért nem dolgoznak dadogókkal a frissen végzett logopédusok, mert nem érzik magukat kompetensnek ezen a területen. Elmondta, hogy a visszajelzések alapján a képzőhelyek tudnának javítani az arányokon. Azok a hallgatók, akik nem csak elméleti szinten hallottak a dadogásról és a terápiáiról, hanem hospitáltak is, vagy sajátélményes kurzusokon vettek részt a tanulmányaik során, a terepre kerülve nagyobb arányban vállaltak dadogásterápiát. Én nagyon szerencsés vagyok, mert egyetemi éveim alatt kaptam lehetőséget Balás Esztertől hospitálásra, így bepillantást nyertem igazi, élő dadogásterápiás folyamatokba. A komplex művészeti terápiás képzésén pedig főleg sajátélményes foglalkozásokon keresztül tanultunk, a módszertani alapok így az ember részeivé válnak.

Milyen területen tudnám még alkalmazni a művészeti terápiákat?

Mivel most nálam is egy fontos célterület a beszédindításban való fejlődés, ezért a délutáni szekció-előadások közül Csányi Csilla Zita Szülőcsoportos, zenés beszédindítás című előadását választottam. Ő elsősorban olyan gyermekekkel dolgozik, akiknek bizonyos rizikófaktorok miatt nagyobb figyelemre van szükségük. Absztraktjában így fogalmaz: „Veszélyeztetett populációnak számítanak a koraszülött, és/vagy kis súllyal született, veszélyeztetett és/ vagy gondozatlan terhességből született, és a perinatális időszakban valamilyen ártalmat elszenvedett gyermekek csoportjai.” Módszere azonban nem kizárólag ezeknél a gyerekeknél alkalmazható, hanem bármely okból nyelvi késést mutatóknál is. A zene, a ritmus, a nyelv olyan szoros kötelékbe tudnak fonódni, hogy ennek terápiás térben való megvalósulása hatékonyan tudja támogatni a beszéd beindulását. Csilla előadása több területen megerősített, módszertanával megismerkedni pedig inspiráló volt.

Mi a helyzet a nagyobb gyerekekkel, a nyelvi zavarral?

A szintén Csányi Csilla Zita által bemutatott Érted(?) Zenélek! című előadást is meghallgattam. A beszéd- és nyelvfejlődési nehézségeket mutató gyermekek komplex terápiája ez, melynek alapja a hangmagasság-észlelés, a hallási időzítés és a mozgás. Az egyik tanulság az volt, hogy ideje valamilyen hangszeren rendesen megtanulnom játszani. Azonban ennél sokkal fontosabb, hogy – ha nem is reprezentatív – de legalábbis osztálytermi méréseket végzett. Azt vizsgálta, hogy a zenei elemek nélkül végzett beszédértés fejlesztés hogyan viszonyul a saját módszerével végzett terápiás eredményekhez. Az adatok biztatóak, ezért tervben van egy nagyobb lélegzetvételű kísérlet is. Aki szeretné alkalmazni a módszert és szívesen részt venne a kísérletben, Csillánál tud jelentkezni.

A Hangadó Énekegyüttes, az afáziás felnőttek kórusa

A beszámolóm pedig nem múlhat el úgy, hogy ne tegyek említést a Hangadó Énekegyüttesről. Ők a gálaműsor részeként léptek fel. A kórus tagjai afáziás felnőttek. (Az afázia egy szerzett nyelvi és kommunikációs zavar. Fejsérülés, daganat és sztrók a három leggyakoribb kiváltó oka.) Muszáj elmondanom, hogy könnyek nélkül nem lehet őket meghallgatni. Szó szerint hallhattuk a lélek hangját. Minden tag máshol jár a gyógyulás folyamatában, de mindenkinek megvan a helye ebben a közösségben. Fekete Zsófia és Eckhardt Fanni vezetésével valósulnak meg a terápiás foglalkozások. Ők nemzetközi együttműködések keretében rendszeresen vesznek részt virtuális összejöveteleken, ahol tapasztalatot cserélnek más logopédusokkal, neuropszichológusokkal és kórusvezetőkkel. Szerintem nincs olyan család, amely valamilyen szinten ne lenne érintett a témában, ezért mindenkinek jó tudni, hogy létezik Magyarországon is zeneterápiás lehetőség afáziában érintett személyek számára.

Összegzés

Ez a konferencia megerősített abban, hogy a művészeti terápiának van helye a repertoáromban. Azon leszek, hogy olyan magas szakmai színvonalon végezzem a tevékenységem, mint a fent említett előadók.

A Beszámoló az „A hang lelke, a lélek hangja”-2. című konferenciáról bejegyzés először Logopédia Ferencvárosban-én jelent meg.

Problémafelvetések gondolatébresztés gyanánt

Az alapvető elképzelés az, hogy rendszeres időközönként összeülünk mi, logopédusok és együtt ötletelünk egy-egy felmerülő problémán. A „probléma” igen tág fogalom. Jelentheti, hogy:

• a vizsgálatokkal nem jutottál eredményre. Keresed, kutatod, hogy mi lehet az oka az eltérő fejlődésmenetnek, de egyik általad próbált teszt sem vezetett eredményre;
• a terápia folyamán minden általad ismert módszert vagy technikát kipróbáltál, de a várt fejlődés nem mutatkozik;
• a neurodivergens tanítványod olyan kihívás elé állít, amelyet nehezen kezelsz;
• nem találod a megfelelő motivációs rendszert, a gyerekek ezért nehezen vonhatóak be a feladatokba;
• úgy érzed, unod a saját feladataid, játékaid és kicsit frissítenél az óráidon;
• kiégéshez közeledsz és olyan szakmai közegre vágysz, ahol megértenek és akár tanáccsal is tudnak szolgálni, hogy hogyan kerülj a lejtőről az emelkedőre;
• stb.

Szívességet helyett kölcsönösség

Mindenkinek vannak általa nagyra becsült kollégái (akár közeliek, akár távoliak), akiktől tud kérdezni, ha szükségét érzi. Nekem is. Azonban a mai rohanó világban mindenkinek időből van a legkevesebb. Ezért azt kérni, hogy valaki a legdrágább kincséből áldozzon Rád, kellemetlen. Csak kivételes esetben teszem meg én is. Az Esetmegbeszélő találkozások alapvetése, hogy ezt az időt nem kérjük, hanem felkínáljuk egymásnak. Tudásunkkal, tapasztalatunkkal segítjük a megjelenteket. Cserébe mi is bátran, bármikor kérdezhetünk.

Munka+közösség=esetmegbeszélő találkozás

Egyedül dolgozó vállalkozóként olykor nagyon érzem a szakmai magányt. Az önállóságomat nem cserélném el, de nagyon vágyom egy csapatra, akikkel tudunk szakmailag kapcsolódni. Ezért vízióm, hogy egy olyan munkaközösséget szervezzek, amely élő, lendületes, lelkiismeretes, nyitott és nem mellesleg szakmailag felkészült. Nagyon szeretném, ha a személyes és az online alkalmak résztvevői is megismernék egymást személyesen. Erre vonatkozóan már van is ötletem, a bevétel egy részét szeretném ebbe visszaforgatni, de egyelőre ez még legyen meglepetés.

„Pályakezdőként csatlakozhatok?”

Kedves Pályakezdők! Nagyon örülök az érdeklődéseteknek! És miért ne lehetne jó ötlete, újszerű meglátása annak is, akinek esetleg tapasztalata még kevés van? De kérlek tartsd szem előtt, hogy ez nem mentorcsoport: a cél, hogy ne csak vigyél, hanem hozzál is. Persze ezt nem patikamérlegen fogjuk mérni. Természetes, hogy egyik területen az egyikőnknek van nagyobb tapasztalata, másik területen a másikunknak. Az azonban fontos, hogy nagy átlagban ez kb. kiegyenlítődjön.

Mi is fog történni?

Szerkezetét tekintve:

• Eleinte úgy tervezem, hogy a kérdező felvázolja az esetet és aztán közösen ötletelünk. Szeretnék ezekről anonim memókat készíteni, hogy később vissza tudjunk tekinteni, hogy vajon melyik ötlet vált be.
• Mindenki elhozhatná a kedvenc eszközét, hogy megmutassa, hogy hogyan használja a gyerekekkel. Együtt újabb és újabb lehetőségeket kereshetünk ezekben.
• Elképesztő mennyiségű workshop és képzés indul manapság. Ha valaki részt vett egyen, akkor mesélhetne róla, ezáltal könnyebben tudnának a csapattagok dönteni, hogy érdemes-e jelentkezni vagy sem.
• Ha van egy ígéretes konferencia, de nem tudod, kivel menj, akkor esetleg itt megtalálhatod a társad.
• Ha egy területen kollektíven elakadunk, akkor hívhatunk szakértőt.
• Szeretnék kifejezetten a mentális egészségünknek is szánni néha egy-egy alkalmat. Nyilván nem ez alatt a 2 órás etap alatt fogjuk megoldani a világegyenletet, de elindíthat bennünket egy úton.
• Megfelelő létszám esetén témakörök köré is szervezhetjük az alkalmakat.

Én már alig várom, hogy találkozzunk! Remélem, Téged is a csoport tagjai között köszönthetlek majd! Itt tudsz regisztrálni: https://agologo.hu/esetmegbeszeles-szemelyes/

A Esetmegbeszélő találkozások bejegyzés először Logopédia Ferencvárosban-én jelent meg.

Egy év telt el azóta, hogy megnyitotta a kapuit, egyéves az Ágó logo.

Minden kezdet nehéz

Amikor belevágtam a vállalkozásba, akkor tulajdonképpen fejest ugrottam az ismeretlenbe. Fogalmam sem volt, hogy mire számíthatok. Voltak terveim, voltak reményeim, de olyan volt ez, mint a „kutya vacsorája”: kiszámíthatatlan.

Gyarapodás

Elmondhatatlan érzés volt, mikor megérkezett az első megkeresés, de ugyanígy örültem minden továbbinak is. Érdekes módon mindig pont akkor jött a következő, amikor már teljesen elszontyolodtam, hogy nem gyarapodik a létszám. Lépésről lépésre, 3-4 hónap alatt értem el azt a kliensszámot, amire azt mondtam, hogy ez most elég, nem vállalok több gyermeket addig, míg valaki ki nem repül.

Vállalkozóvá válni

Persze mikor ez bekövetkezett, az nagyon ijesztő volt. Korábban furcsán néztem a vállalkozókra, hogy miért dolgozik mindenki egyre többet és többet. De idén megtapasztaltam, hogy egy vállalkozó nem tud „pont elég” munkát vállalni. Ha biztonságra vágyik, tehát nem szeretné, hogy bizonyos szint alá süllyedjen a bevétele, akkor bizony kénytelen kicsit többet dolgozni, mint amennyi éppen elég. Aztán elkapja az embert a gépszíj és nem tudja, hogyan kell határt húzni. Végül pedig nagyon okosan be kell tudni állítani egy egyensúlyt, ahol még szakmailag a maximumot tudja nyújtani, de a rendszer már elbírja a hullámzásokat. Ezt nem tanítják a Bárczin…

Hogy kerültem ide?

Ezért szükségessé vált egy honlap elkészítése, hogy minél többen megtaláljanak. Nagyon büszke vagyok arra, ahogy a férjem megalkotta számomra, és büszke vagyok az eddig megjelent 16 blogcikkemre is! Mióta a közösségi média belopta magát az életünkbe, azóta nem szokatlan nagyobb közönség számára írni, mégis bizsergető érzés a SAJÁT honlapomra írni. Imádom a munkámnak ezt a részét (is)!

Milyen tartalmakat osztok meg?

A cikkeket mindig az élet ihlette. Vannak közte személyes tartalmak. Szerintem ezek azért fontosak, mert így sokkal jobban megismerhettek. pl. https://agologo.hu/aprilis-2-az-autizmus-vilagnapja/ Az első perctől felvállalom, hogy szívesen dolgozok neurodivergens gyermekekkel. Nem ritka, hogy pont azért választ engem egy szülő, mert látja bennem a sorstársat. (Ezeket a cikkeket találjátok az egyéb kategóriában.)

A honlap gerincét persze a logopédiai írásaim adják, ezek közül legtöbben a dadogásról szóló bejegyzést olvastátok: https://agologo.hu/dadogas-vagy-elettani-nem-folyamatos-beszed/

Harmadik kategória a Dsmile. Nagyon fontos eredmény számomra, hogy Dsmile terapeuta lettem. Hosszú volt a folyamat, de megérte! Olyan komplex módon közelít egy-egy probléma megoldásához, hogy ma már sokkal szélesebb látószögben látom a többi terápiás foglalkozást is. A Dsmile egy zseniális módszer és sok problémára kínál megoldást. Egy példa: https://agologo.hu/orrlegzes_i/ Hogy mennyire hatékony, azt saját magamon tapasztalom. A megszerzett háttértudás pedig támogatja a komplex nyelvi fejlesztésben végzett munkámat, mely témában a legtöbb megkeresés érkezett.

Egy kis kitekintés a magánszektor és állami ellátás viszonylatában

Szívfájdalmam, hogy hatalmas szakadék tátong az állami ellátás és a magánszektor között a 3-5 éves korosztály tekintetében. Komoly nyelvi késéssel vagy zavarral még csak-csak be lehet kerülni az „ingyenes” ellátásba, de azt tapasztalom, hogy még azokat a 3-4 éves artikulációs (ami valójában fonológiai) nehézségeket mutató gyermekeket sem veszik terápiába, akiknek már szemmel láthatóan kialakultak a másodlagos tünetei a nehezen érthető beszéd miatt. Aláírom, hogy a legnagyobb kihívás a számukra órát tervezni. Egy 5-6-7 éves gyermek esetén szépen lépésről lépésre kell haladni a terápiával. Egy 3-4 éves gyermeknél ez úgy működik, hogy belépsz a gondosan felépített óraterveddel, aztán az első 3 percben kiderül, hogy újra kell-e tervezned az egészet vagy sem. Tudatosságot, kreativitást, szakmai felkészültséget és végtelen rugalmasságot igényel. De pont ez a szépsége is ennek a „műfajnak”.

Mit hozhat a jövő?

És hogy milyen terveim vannak a jövőre vonatkozóan? Nos, a Life Long Learning tényleg egész életen át tart, szóval nincs megállás az Ágó logo háza táján sem. Nagyon bízom benne, hogy hamarosan sikeresen végzem el a Komplex Művészeti Terápiás képzést és (dobpergés) ősszel szeretném elindítani az első csoportomat! Remélem, ezáltal sok dadogó kisgyermeknek segíthetek majd! De nem titkolt célom az sem, hogy a logopédia egyéb területein alkalmazzam ezt a módszert.

Köszönet a gyermekekért

Nagyon köszönök minden eddigi visszajelzést, nagyon fontosak számomra. Végtelenül hálás vagyok, hogy rám bízzátok a gyermeketek támogatását. Hiszen a csoda bennük történik, ők a történeteim főszereplői, én csak kísérem őket legjobb tudásommal, alázattal, elhivatottsággal és nagy-nagy szeretettel. Születésnapokon szokás valamit kívánni. Én is kívántam március 28-án. Hogy mit? Ha beteljesül, elmesélem! 😉

A Egyéves az Ágó logo bejegyzés először Logopédia Ferencvárosban-én jelent meg.

Nem vettem fel ma kéket, pedig ma van az autizmus világnapja. Legalábbis nem direkt. Pontosan annyira öltöztem kékbe, mint bármelyik másik napon, hiszen az életem minden órájában képviselem az autizmus elfogadását. Ahogy a gyermekem mindennapjait befolyásolja az autizmusa, és én minden percben az ő édesanyja vagyok, úgy képtelen vagyok nem autista gyermek szülőjeként létezni. Elválaszthatatlan részemmé vált. 

Hullámhegyek, hullámvölgyek

Vannak könnyebb időszakok. Egy igazán szuper év áll mögöttünk. Aztán jönnek nehezebbek. Mint ez a mostani. Pedig nem változtunk és a gyermekünk sem változott többet, mint bármelyik kiskamaszodó srác. Ami változott, az a viselkedésének a megítélése. Kinőtt abból a korszakból, amikor legyintettek, hogy „ugyan, kicsi még”. Iskolás fiú fizimiskája lett, pedig szociális értelemben messze nem tartunk ott.

Már tudni kell viselkedni, már nem cuki „gyerekszáj” egy-egy megjegyzése és ilyenkor már ülőhely sem jár a BKV-n. Ha egy tömött járaton valamilyen csoda folytán a 3,5-4 éves tesónak felajánlanak egy helyet és hirtelen a 9 éves huppan le helyette, furcsán néznek ránk, pedig akkor egész úton békésen nézelődik. Ez persze az esetek többségében már lepereg egy magamfajta acélosított lelkű édesanyáról, de olykor én is gyenge vagyok és elesett. Ilyenkor rettenetesen fáj, holott még ez a könnyebb verzió.

2 vs. 1

A nehezebb, amikor nem kapunk helyet, egyet sem. Állok a 3 gyerekkel, a 2 hátizsákkal és a rollerrel az ajtóban, mert egy troli kimaradt, csúcsidő van, tömeg van, de nekünk időre kell menni, mert a kicsiknek megígértem, hogy odaérünk úszásra. Páran már ekkor elkezdik mantrázni, hogy a rollerrel nem kellett volna felszállnom, különben is minek szül gyereket, akinek nincs pénze autóra… én kérek elnézést. Aztán az ajtó bezáródik ( előtte ketten még felpattantak mögöttem és taszítottak rajtunk egy nagyot) és végre elindulunk. Próbálom legalább az egyik kezemmel fogni valamelyik gyereket, de elég reménytelen. Így csak azokat a táskákat tolom arrébb, amelyek a kicsi arcát veszélyeztetik, mert a 110cm-ével nem veszik észre a tömegben. A középső morog, hogy éhes-szomjas, ilyenkor szoktak kapni egy-egy szendvicset, de ma esélytelen. Kapaszkodó nincs a közelben: a kicsi fogja a középsőt, a középső a rollert, a rollert én – ha elesek, mind elesünk. A nagy pedig nagyon, de nagyon nem akar ott lenni. Ezért „társadalmilag nem elfogadható módon” viselkedik: táncol, lökdösődik és beszólogat az embereknek. 

Süllyedés

Ilyenkor először próbálom higgadtan a tudomására hozni, hogy tudom, hogy nehéz neki, de csak egy pár perc, tartson ki. Ha nem hat – és ezúttal nem hat -,  jön az alku felajánlása. Persze előre tudom, hogy ez nem az a helyzet, mikor bármiféle jutalommal ki lehetne mozdítani ebből az állapotól, de ilyenkor nem opció elveszíteni a többi utas szimpátiáját. Mert ha megtörténik, teljesen védtelenek maradunk. Szóval próbálok jó anyának tűnni, amitől sokkal inkább rossz anya vagyok, mint jó. De kell, hogy ne ítéljenek el elsőre. Mikor világos, hogy nincs deal, akkor jön a juti felajánlása. Nagyon halvány reménysugár, csak a saját lelkem megnyugtatására szolgál, hogy végül azt mondhassam, hogy MINDENT megpróbáltam. A következő fokozat a fenyegetés („ha nem hagyod abba, többet nem megyek veled ide vagy oda”). Ekkor már az is utál, aki eddig nem utált azért, mert 3 gyerekkel vagyok; azért, mert roller van nálam; azért, mert jutalommal próbálom megvesztegetni a gyereket; azért, mert míg küzdök a naggyal, addig a két kicsi egymást „szórakoztatja” és az haaangoooos. 

Kicsúszik a talaj

Ebben a percben megveregethetném a vállam, mert még senki nem ütötte be az orrát, senkinek nem csukta oda a lábát, nem csavarodott ki a válla és a roller meg a hátizsákok is járművön belül utaznak. Helyette arra kell koncentrálnom, hogy aki 3 perce magyarázza a fiamnak, hogy mekkora bunkó, ne tudjon kartávolságon belül kerülni a gyerekeimhez. Persze érzi az autista fiam a feszültséget, így a helyzet fokozódik, kilátástalannak tűnik a békés megoldás. Végső elkeseredésemben az alkudozás-megvesztegetés-fenyegetés szentháromságot megkoronázom azzal, hogy sírva kérem, hogy „maradjon már csöndben, mert nem tudom mindenkitől megvédeni”.

Aznap már megvédtem az egyik nénitől, akit majdnem fellökött; a másik nénitől, akit zavart a játéksziréna; az idős bácsitól, aki alig tudott leszállni tőlünk; a hölgytől, akinek a gyomrában volt a fiam könyöke, miközben a tömeg közepén táncolt; az ittas embertől a villamos végében; de nem tudom megvédeni attól a férfitól, aki egy fejjel magasabb nálam és ordibálni kezd velem azért, mert azt mondom neki, hogy sérült a fiam, nem tudom elcsendesíteni. (Hiszen hiába a magas intellektus, szociális értelemben sérült. ) 

A mosoly ereje

Ekkorra már olyan fáradt vagyok, hogy nem tudok érvelni, csak fut a program, hogy felmérjem, merre van a legkisebb veszély, merre próbáljam terelni a fiúkat. Talán kissé irracionális mértékben is, de akkor és ott ezt nehéz mérlegelni.

Megérkezünk. Az ordibálós férfi korábban leszállt, de a pulzusom még emlékeztet a közjátékra. Zsong a fejem, pattanásig feszülnek az idegszálaim. Órákig tart, míg megnyugszom. Naponta többször lejátszódnak a fejemben a történtek és azóta sem tudom, hogy hogyan kellett volna jobban vagy helyesebben cselekednem. De egy gondolat, egy érzés újra meg újra itt motoszkál bennem és nem tudom elengedni: hogy senki sem mosolygott rám. Egy mosoly azt jelentette volna nekem, hogy „látom a törekvésed és bár nem tudok segíteni, de veled vagyok”. Olyan jól esett volna, ha valaki ránk mosolyog. Egy bátorító mosolynak megtartó ereje van. Erőt ad és páncéllal vesz körül. Egy hétköznapi varázslat, ami bárkit felemelhet.

A Április 2., az autizmus világnapja margójára bejegyzés először Logopédia Ferencvárosban-én jelent meg.

Kötelező vagy szabad döntés?

Egyik reggel vártuk a villamost és kérdeztem a PDA-s kisfiamat, hogy jár-e fejlesztésre Xy nénivel. Hevesen tiltakozott; azt mondta, hogy nem jár, és nem is fog. Elmagyaráztam neki, hogy fejlesztésre járnia kell, de ott bármire mondhat nemet, semmilyen feladatot nem köteles elvégezni.
Mikor ezt így elmondtam, akkor egy pillanatra megálltam, és elgondolkodtam azon, hogy egy külső szemlélő vajon mit gondolhat most. Hiszen engem itt sokan ismernek, tudják, hogy gyógypedagógus vagyok. Miért lehet, hogy pont én ásom alá a kollégák tekintélyét? Mit csinálna egy „rendes” anya? Természetesen észérveket felsorakoztatva, a gyermek korának megfelelően elmagyarázná, hogy a fejlesztés hasznos, a gyermeke érdekeit szolgálja és fontos, hogy együttműködjön.

PDA (kóros elváráskerülés)

Vajon miért mondtam épp az ellenkezőjét? Nos, erre egy egyre gyakrabban használt betűszó a magyarázat: a PDA. Röviden kórós elváráskerülést jelent. Nem célom a definiálása és abban sem kívánok állást foglalni, hogy ez az autizmus egyik profilja-e vagy autizmus nélkül is megjelenhet (bőveben itt olvashatsz róla: https://www.facebook.com/kontrollalom). Csupán bepillantást szeretnék nyújtani abba, hogy mennyire másképp kell gondolkodni, ha egy PDA-s személynél próbálunk elérni valamit.

Amikor kóros elváráskerülést írok, az nagyon tág fogalom. Bizonyos mértékig az emberek jelentős része szorong, ha elvárások elé állítják őket (gondoljunk csak például arra, mit éreztünk egy nehezebb felelet, vagy témazáró dolgozat előtti percekben). Ez nem szokatlan. Vannak azonban olyan emberek, akiknek a leghétköznapibb elvárások is ugyanilyen szorongást okoznak.

A stratégia

Kezdő édesanyaként én is próbáltam bevetni azt a stratégiát, hogy felkínáltam két vagy három nadrágot, a kisfiamnak abból kellett volna választania. Alapesetben ilyenkor a gyermek megéli a szabad döntés jogát, kompetencia érzése van, mégis kontroll alatt tartja a szülő (mert például csak évszaknak megfelelő darabokat kínál fel). Az én PDA-s kisfiamnál ez botrányba fulladt. Akkor még nem értettük, hogy miért, de ma már világos. Nagyon erős szorongás fogta el attól az elvárástól, hogy neki döntést kell hoznia. Az élet minden területén megtapasztaltuk ezt. Olyan alapvető reflexeket kellett felülírnunk, mint a dicséret. Semmilyen formában nem volt elfogadható számára. Ha valaki ezt nem vette figyelembe és mégis megdicsérte, akkor a kisfiam rákiabált. Persze néhány év alatt egészen beletanultunk. 7 éves lehetett, mikor a következő történt. Sejtettük, hogy lassan kinövi a cipőjét, de azt tudtuk, hogy ha azt mondjuk neki, hogy választania kell a boltban, akkor masszív elutasítást fog tanúsítani. Ehelyett arról győztem meg, hogy a boltban a testvéreinek veszünk cipőt (ez persze igaz is volt) és hozzátettem, hogy:

– Neked nem KELL venned cipőt, de ha találsz valamit, akkor szólj!

– Nem kell cipő! – Rögtön alkalmazta az elkerülő stratégiát.

A bolt előtt ugyanezt átbeszéltük (ez szerintem minden gyereknek fontos, hogy tisztázzuk vásárlás előtt a céljainkat). Válasz:

– Mondtam már, hogy nem kell cipő!

– Rendben.

Ha elvárás, akkor ellenáll

És most „kérem tegyék meg tétjeiket”, hogy ki talált magának a leghamarabb cipőt! Igen, igen, jól gondoljátok, természetesen Ő. Lekerült az a teher a válláról, hogy neki itt egy konkrét elvárásnak kell megfelelnie és így megszűnt a szorongás. Sőt még élvezte is a vásárlást. Ezzel szemben ha azt magyaráztam volna, hogy nyomni fogja a lábát, ki fog lyukadni, be fog ázni, stb., akkor még a bolt küszöbét sem tudtuk volna átlépni harc nélkül.

Hát ezért biztosítottam arról, hogy semmi sem kötelező a fejlesztéseken. Mert ha kötelező, akkor ellenáll. Ha azt érzi, hogy az ő kezében van a kontroll és el tud távolodni az elvárásoktól, akkor sokkal nagyobb az esélye annak, hogy együtt fog működni.

Nem minden ellenállás PDA

Mivel a praxisomban nagy arányban vannak autista gyermekek, ezért talán többeteknek is hasznos lehetett ez a cikk. Bízom benne, hogy a személyes példa kicsit közelebb vitt Benneteket ennek az állapotnak a megismeréséhez. Fontos szem előtt tartani, hogy nem minden ellenállás PDA, de ha felmerül a lehetősége, akkor a fenti praktikát érdemes kipróbálni.

Ha ismersz olyan szülőt vagy szakembert, akinek hasznos lehet az írásom, kérlek oszd meg vele!

A PDA-val az élet bejegyzés először Logopédia Ferencvárosban-én jelent meg.

Napjaink egyik legmegosztóbb gyermeknevelési kérdése a szülők körében a képernyőidő. Mennyit engedjünk a gyermekeknek? Rengeteg kutatási eredmény és tudományos cikk található az interneten a témával kapcsolatban, a gyermekpszichológusok is rendszeresen állást foglalnak a kérdésben a blogjaikon, a témát szívükön viselő szakemberek pedig „házról házra járva” próbálják átadni az információt, miszerint a képernyőzés káros a gyermeki fejlődésre nézve:

• függőséget okoz (neurobiológiai folyamat révén)
• megszűnik a belső képalkotás, ami a feldolgozás eszköze, tehát nem tudja feldolgozni a gyermek a látottakat
• nem mozognak közben a gyerekek, mely szintén a feldolgozhoz szükséges, de tudjuk azt is, hogy elhízáshoz vezet a mozgásszegény életmód
• bár hallják a beszédet, de a helyes és/vagy magyar nyelv szabályainak megfelelő artikulációt nem látják
• a szülő gyermekkel töltött minőségi idejét csökkenti
• a passzív befogadást tanulja meg a gyermek, így kisebb eséllyel tanulja meg, hogy hogyan tudja saját maga alakítani az életét
• az egészen kicsi gyerek még azt sem érti, hogy mi a különbség a látottak és a valóság között
• stb.

A képernyőzés számlájára lehet írni, hogy okozhat nyelvi késést, figyelemzavart, a verbális és nonverbális kommunikáció zavarát, a végrehajtó funkciók sérülését, szorongást és depressziót, az érzelmi intelligencia gyengébb működését, akár agressziót is. Ezért nagyon fontos, hogy néhány kivételtől eltekintve minden gyermek esetében minimalizáljuk a képernyőidőt!

A nyelvelsajátítás két fontos tényezője

Ahhoz, hogy egy gyermek megtanuljon beszélni, szükség van arra, hogy a gyermek tudjon a beszélő emberek arcára fókuszálni. Ez azért is fontos, mert akkor tudja jól másolni az artikulációs mozgásokat, ha látja azt, és azért is, mert a beszélő mimikája sorvezető a babák számára. Kulcsfontosságú továbbá a közös figyelmi helyzet. Ez azt jelenti, hogy két személy figyelme ugyanarra a dologra irányul. Nem elegendő ugyanazt nézniük, kell lennie benne kölcsönösségnek (9-10 hónapos kor körül jelenik meg és 18 hónapos korra fejlődik ki – Gyógypedagógiai Szemle 37.évf. 1.sz.). Ha például az édesanya leül a babájával játszani, akkor eleinte az anya rámutatással jelzi, hogy miről beszél. Később pedig már elég a tekintete is, hiszen a kicsik megértik, hogy ha az édesanyjuk egy tárgyra néz, akkor arról a tárgyról beszél. Ez szükséges ahhoz, hogy gyorsan, hatékonyan tanuljunk szavakat, megtörténjen 1,5-2 éves kor között a szókincsrobbanás. (Ez a két tényező önmagában nem elegendő a nyelv élsajátításához!)

Nézéspreferenciáról és közös figyelemről autizmusban érintett gyerekek esetén dióhéjban

Autizmus esetén ez a két terület általában érintett ( persze mindenkinél különböző mértékben).

1. Az egyetemi éveim alatt áthallgattam az autizmus spektrum pedagógiája szakirányra. Az egyik előadáson egy nagyon érdekes kollázst láttam. (Ha egyszer megtalálom, akkor közzéteszem.) Összehasonlítható volt, hogy mit érzékel az arcból egy autista gyermek és mit egy neurotipikus (nézéspreferencia-vizsgálat). Előbbi esetén a fókuszpontok többnyire az arc körül voltak, tehát sem az artikulációt, sem a mimikát nem figyelhette meg alaposan. A neurotipikus gyermek fókuszpontjai többnyire az arcon voltak (szem, száj, homlok, orca, stb.), ezáltal jól megfigyelhette a beszédmozgásokat, érzelmeket.
2. A közös figyelmi helyzet kialakulásának előfeltétele, hogy a gondozó és a gyermek megtanul egymásra figyelni, kialakul a két személy közti kölcsönös figyelem. Ha ebben sok tapasztalata gyűlik a gyermeknek, akkor léphet be a harmadik tényező: egy tárgy vagy egy esemény, amelyre a kettőjük közös figyelme irányulhat. Autizmus esetén ez a kölcsönösség sérül, ezért a közös figyelmi helyzet fejlődése késhet. (A témáról bővebben: https://epa.oszk.hu/03000/03047/00044/pdf/EPA03047_gyosze_2009_1_002-010.pdf )

Egy lehetséges út

Megfigyelhető viszont, hogy a kölcsönösség sérülése és az nézéspreferencia eltérése ellenére sok gyermek megtanul beszélni. Mostanában olvasom Barry M. Prizant és Tom Fields-Meyer könyvét, az Egyedien emberit, ebből szeretnék idézni, mert felvázol egy LEHETSÉGES utat (2023, p. 74-77):

„Ez az egyik közös vonása azoknak a gyerekeknek, akikkel eddig foglalkoztam: mindenféle animációs film elvarázsolja az autizmus spektrumon lévőket, szinte semmi nem köti le ennyire a figyelmüket. Miért? Számos gyereket megnyugtat a szereplők kijátszhatósága és változatlansága (a zenével együtt), jobban szeretik, mint a mindennapi helyzetekben a valódi emberek kiszámíthatatlanságát. A Gru vagy a Madagaszkár című animációs filmekben a karakterek hangja, arckifejezései és testbeszéde el van túlozva, amitől ezek a gyerekek, sőt akár a felnőttek is, könnyebben megfejtik az érzéseiket. Számos autistának vonzó alternatíva az is, hogy a jóságos és gonosz szereplők világosan elkülönülnek egymástól, szemben azokkal a sokkal homályosabb és árnyaltabb jellemekkel, amelyekkel a való életben találkoznak. A filmek újra és újra megnézése pedig az ismerősség és kontroll megnyugtató érzésével jár.

Sok szülő fejezi ki aggodalmát amiatt, hogy a gyerekük túl sok időt tölt Az oroszlánkirály vagy a Shrek előtt ülve, és félnek, hogy ez káros hatással van a gyerek fejlődésére. A terapeuták vagy más szakemberek csak fokozzák a félelmeiket, mikor azt mondják, hogy a filmek újra és újra megnézése súlyosbíthatja a viselkedési problémákat vagy valamiképpen a gyerek autizmusát. A szülők gyakran kérdezik tőlem, hogy ezek a filmek vajon csak tovább táplálják a „buta beszédet” (echoláliára utal az író – a szerk.), és újabb hasznavehetetlen fordulatot tanulnak belőlük a gyerekek, melyet ismételgethetnek.

Namir-tól és a szüleitől azt tanultam meg, hogy szélesebb perspektívából és árnyaltabban szemléljem a jelenséget. Úgy tűnt, a hároméves Namir teljesen belefeledkezik a Disney-filmekbe. Ami elhgyta a száját, azt jórészt a kedvenc meséjéből, a Pán Péterből csipegette fel. A nyelvet nem arra használta, hogy másokkal érintkezzen, csak magának ismételgette a filmből vett mondatokat, és olykor úgy tűnt, meg is feledkezik azokról, akik körülveszik.

Mások esetleg azzal is megpróbálkoztak volna, hogy leszoktassák a kisfiút dologról, utasították volna, hogy hagyja abba az efféle beszédet, attól a meggyőződéstől vezérelve, hogy az „értelmetlen szajkózás” csak hátráltatja a fejlődést. Namir szülei azonban figyelmesen hallgatták a gyereket – és vele tartottak. Megvásárolták a Pán Péter figuráit, és úgy érintkeztek a kicsivel, hogy elképzelt jeleneteket játszottak el a bábokkal. Elfogadták az érdeklődését, és támogatták benne, Namir pedig azt érezte, hogy odafigyelnek rá és tisztelik.

Idővel fejlődött, ahogyan részt vett ebben a játékban. Érezhetően egyre inkább megértette, hogy mit is mond éppen. Még mindig használta a Pán Péterből vett mondatokat, ám megfelelő társas szituációba helyezte a filmbeli dialógusokat. Aidenhez hasonlóan, aki az Óz, a csodák csodája egyik mondatával üdvözölte az embereket, Namir is elkezdte összerakni a fejében forgó kis beszédfoszlányokat, és ezekkel kapcsolódott más emberekhez.

Ahogy egyre kreatívabban sikerült használnia a nyelvet, egyre szelektívebben alkalmazta a „Disney-beszédet”: akkor folyamodott hozzá, mikor illett a társas helyzethez és a saját szándékainak is megfelelt.”

A mi történetünk

Édesanyaként az én tapasztalatom, hogy az autista kisfiamnak 2 évesen alig volt 20 szavas szókincse. 3 hónappal később, mikor az édesapja szólt neki, hogy „Gyere, kisfiam, mert el fogunk késni a bölcsiből!”, akkor ő azt válaszolta, hogy „You should do faster!”. Magyarországon éltünk, csak magyarul beszéltünk a családban és csak magyar szót hallott a bölcsiben is. Angolul nézte a Peppa piget. Ragadt rá az angol nyelv annak ellenére, hogy magyarul még mindig a szavak szintjén tartott. Erre 2 hónappal egy külföldi férfi érdeklődött, hogy hol talál valamit a boltban, a kisfiam pedig tűpontos útbaigazítást adott angolul (tehát értette is az angolul feltett kérdést, majd kreatívan alkotta meg a választ). Még nem volt 2,5 éves. Ő is előszeretettel nézte újra és újra ugyanazokat az epizódokat és mindig az volt az érzésem, hogy akkor váltott új mesére, amikor nyelvileg már feldolgozta az aktuálisat. Akkor persze ezt nem tudtuk és nem is lehetett volna biztosan megmondani, mi az oka. Mindig borzasztó lelkiismeret-furdalásom volt amiatt, hogy az életkori ajánlásoknál többet képernyőzik a kisfiam. De most, ennyi év elteltével talán el tudom fogadni, hogy akkor úgy döntöttem.

Mindebből milyen következtetést lehet levonni?

Számomra mindez azt a tényt erősíti meg, hogy nincs két egyforma ember, nincs egyetlen igaz út. Mindig az egyéni tényezőket kell figyelembe vennünk. Hangsúlyozom továbbá, hogy neurotipikus gyerekek esetén a gyerekeknek nincs szüksége képernyőre nagyon sokáig (évekig). Vannak élethelyzetek, amikor a szülő nem talál más megoldást. Sokan élnek távol a rokonoktól, segítség nélkül. Az neurodivergens gyerekek gyakran keveset alszanak, a szülők képtelenek ébren megvárni, hogy elaludjon a gyermek, de muszáj beszélgetni „felnőtt dolgokról” a társukkal (ezalatt értek mindent, ami nem a gyermek fülének való). Valamint pont ezek a gyerekek azok, akik jó eséllyel nem tudják elfoglalni magukat egyedül, szülői segítségre van szükségük a szabadidő eltöltéséhez (bár 2-3 éves korban neurotipikus gyerekeknél sem elvárható a hosszú önálló játék, de az alvásuk kicsit kiegyensúlyozottabb). Viszont elképesztően fontos lenne, hogy a szülők egymás számára is jelen legyenek, ne csak a gyermeküknek! Tehát kérek mindenkit, ne ítélkezzen mások felett, hanem a saját élethelyzetét elemezze és vonja le a megfelelő következtetéseket!

A Nyelvi fejlődés, képernyőidő, autizmus bejegyzés először Logopédia Ferencvárosban-én jelent meg.

A szoptatás evolúciós előnyei

A csecsemők úgy jönnek a világra, hogy van szopási igényük és szopóreflexük is (kivételek mindig vannak, természetesen esetükben egészen más a döntési fa). Ez az életben maradás alapfeltétele volt évezredeken át. Továbbá táplálkozáson kívül fontos szerepet tölt be az önszabályozásban, a biztonságos kötődés kialakulásában, a beszédhez, rágáshoz, nyeléshez szükséges izmok és csontozat fejlődésében. Ha nagyon nem avatkozunk be, akkor spontán megtörténik az elválasztódás is, kinél előbb, kinél később.

A tápszeres táplálás és a cumi

A tápszerek megjelenése óta kiválóak az életesélyeik a nem szoptatott csecsemőknek is, ugyanolyan egészségesek lehetnek, mint az anyatejjel táplált társaik. Van módszer arra is, hogy a cumisüvegből táplált babák is ugyanolyan biztonságosan kötődjenek a gondozójukhoz, mint a szoptatott babák, a játszócumi pedig betölti az anyai mell önszabályozásban betöltött szerepét. Sajnos azonban elmondható az, hogy a cumi nem segíti elő a beszédszervek fejlődését, sőt negatív hatást gyakorolHAT rájuk. Nagyon sok szülő megjegyzi most, hogy az ő gyermeke cumizott, mégis gyönyörű lett a fogsora, nem lett cumizavaros, hosszan tudta mellette szoptatni és szabályos a nyelése is. Nem is vitatom, hogy ez tényleg lehetett így. Viszont az is vitathatatlan, hogy a cumi kockázatot jelent.

Mik lehetnek a következményei a cumizásnak vagy az ujjszopásnak (közvetlenül vagy közvetve)?

• Előre álló felső fogsor.
• Az alsó állkapocs „hátramaradása”.
• Nyitott harapás (amikor zárt állapotban sem érnek össze a fogak).
• Szabálytalan nyelés (nyelvlökéses nyelés).
• A fogak torlódása (mivel az állkapcsok íve nem fejlődik megfelelően és nem jut hely a maradó fogaknak).
• Beszédhanghibák a fenti okok következményeként.
• Emésztési zavarok (a helytelen rágás miatt).
• Szájlégzés a nyelv szabálytalan helyzetével összefüggően. (Rosszabb az oxigénellátás, mint orrlégzés esetén.)
• Horkolás a szájlégzéssel összefüggően.
• A szájlégzés fokozza a fogakon a lepedékképződést, amely könnyebben szuvasodó fogakhoz vezet.
• Szélsőséges esetben az állkapcsok olyan rendellenes fejlődése, mely csak műtétileg korrigálható.
• Stb.

A legáltalánosabb deformitás a nyitott harapás:

A javaslataim:

1. Ha felmerül a kérdés, hogy adjon-e cumit a kisbabának, akkor a válaszom az, hogy ne. Mert ha bizonytalan, akkor van esély az igény szerinti szoptatásra. (Igény szerinti szoptatás esetén definíció szerint nincs sem etető- sem játszócumi, minden szopási igényt az anyamellen elégít ki a kicsi.) Ha nehézségei adódnak, keressen támogató közösséget (például Kötődő nevelés csoport, Szoptatástámogatás kérdezz-felelek), ugyanis sok esetben csak a megfelelő információra van szükség ahhoz, hogy sikeres legyen az igény szerinti szoptatás.
2. Ha biztosan tudja, hogy az Önök élethelyzetében szükség van a cumira, akkor csak olyankor adjon cumit a gyermekének, amikor a szoptatott baba is mellre kerülne (például elalváshoz nagy segítség lehet; jellemzően nem szaladgálnak 3 éves gyerekek a játszótéren emlővel a szájukban, így ott a cumi se legyen folyamatosan a szájában; olykor megpróbálnak szopizás közben beszélni, de ez fáj az anyának és leszoktatják róla a gyerekeket, stb.) Nagyon fontos, hogy a szopási ingerre, mint szükségletre reagáljunk és keressük meg a határt a szükséglet kielégítése és a rossz szokások kialakulása között. Az nem célja a cikknek, hogy bíráskodjak afölött, hogy kinek valid az oka a cumi alkalmazására és kinek nem. Az egyértelmű, hogy bizonyos egészségügyi állapotok mellett tilos szoptatni (pl. kemoterápiás kezelés, droghasználat), de van egy sor olyan eset is, amikor szubjektív okok miatt kényszerül arra a család, hogy cumit adjon a csecsemőnek. Az nem a logopédus kompetenciája, hogy ezt véleményezze. Viszont ahogy a korrekcióban részt veszünk, ugyanúgy feladatunk a prevenció is.
3. Ha pedig már cumizik a gyermeke és az a kérdése, hogy mikor és hogyan szoktassa le, akkor az a válaszom, hogy minél előbb, de minél kíméletesebben. Ez így egy nagyon-nagyon gumiszabály, de annyira különböznek a gyerekek pszichésen is és anatómiailag is, hogy nincs egységes recept. Azt tudjuk, hogy 3-5 éves korban már látszódhatnak deformitások az állkapcsokban, fogazatban. Azt is tudjuk, hogy nagyjából a fogváltás időszakára áll be a szabályos nyelés a legtöbb gyereknél, tehát ezt nem célszerű megvárni, mert szabálytalan maradhat. Azt viszont nem tudjuk, hogy ki mikor áll készen a cumi vagy az ujjszopás elhagyására, ezért nem is mondanék konkrét határidőt.

Fontos! Neurodivergens (például ADHD-s, autista, szenzoros feldolgozási zavart mutató, stb.) gyerekek esetében hatványozottan figyelni kell arra, hogy ne túl korán és semmiképpen se hirtelen vegyük el a cumit!

Zárásképpen pedig hagy mondjam el, hogy „fogszabályozó cumik pedig nincsenek”. A két fogsor közé kerül valami? Igen. Akkor már nem a természetes tartásban van az állkapocs. Minél vékonyabb a cumi szívókája, annál kisebb kárt tud okozni, de az elnevezés megtévesztő.

A Cumizásról logopédusként válaszkész szemléletben bejegyzés először Logopédia Ferencvárosban-én jelent meg.

Gyakran szoktunk kirándulni a gyerekekkel, és én ezekről nagyon szeretek olyan emlékeket őrizni, amelyek kézzel is megfoghatóak, nem elektronikusak. Most is készülünk egy kisebb túrára, ezért saját felhasználásra készítettem egy sablont.

A fiaink nagyon szeretnek feladványokat megoldani, ezért logopédiai témakörökben gondolkodva találtam ki nekik néhányat. Nagy gyűjtögetők és az utolsó kavicsig mindent szeretnének megtartani, de erre nyilván nincs lehetőség. Megnyugtató számukra, hogy fotón azért mégis megőrizzük őket, így könnyebben megválnak tőlük.

Megosztom veletek is, hátha hasznát veszitek. Az oldalakat nem számoztam meg, hogy tetszés szerint lehessen válogatni. Az utolsó fényképes oldallal pedig tovább bővíthető, így akár belépőjegyet, préselt virágot, stb. is lehet beragasztani.

A célközönség most a középső és nagycsoportos korosztály volt, ezért kb. 4 éves kortól ajánlom. (Ha igény van rá, akkor a kisebb korosztály számára is elkészítem. Kommentben jelezzétek kérlek, ha szeretnétek!)

Jó szórakozást kívánok hozzá!

A Keresgélős játék kirándulásra bejegyzés először Logopédia Ferencvárosban-én jelent meg.