Április 2., az autizmus világnapja margójára

Nem puzzle

Nem vettem fel ma kéket, pedig ma van az autizmus világnapja. Legalábbis nem direkt. Pontosan annyira öltöztem kékbe, mint bármelyik másik napon, hiszen az életem minden órájában képviselem az autizmus elfogadását. Ahogy a gyermekem mindennapjait befolyásolja az autizmusa, és én minden percben az ő édesanyja vagyok, úgy képtelen vagyok nem autista gyermek szülőjeként létezni. Elválaszthatatlan részemmé vált. 

Vannak könnyebb időszakok. Egy igazán szuper év áll mögöttünk. Aztán jönnek nehezebbek. Mint ez a mostani. Pedig nem változtunk és a gyermekünk sem változott többet, mint bármelyik kiskamaszodó srác. Ami változott, az a viselkedésének a megítélése. Kinőtt abból a korszakból, amikor legyintettek, hogy „ugyan, kicsi még”. Iskolás fiú fizimiskája lett, pedig szociális értelemben messze nem tartunk ott.

Már tudni kell viselkedni, már nem cuki „gyerekszáj” egy-egy megjegyzése és ilyenkor már ülőhely sem jár a BKV-n. Ha egy tömött járaton valamilyen csoda folytán a 3,5-4 éves tesónak felajánlanak egy helyet és hirtelen a 9 éves huppan le helyette, furcsán néznek ránk, pedig akkor egész úton békésen nézelődik. Ez persze az esetek többségében már lepereg egy magamfajta acélosított lelkű édesanyáról, de olykor én is gyenge vagyok és elesett. Ilyenkor rettenetesen fáj, holott még ez a könnyebb verzió.

A nehezebb, amikor nem kapunk helyet, egyet sem. Állok a 3 gyerekkel, a 2 hátizsákkal és a rollerrel az ajtóban, mert egy troli kimaradt, csúcsidő van, tömeg van, de nekünk időre kell menni, mert a kicsiknek megígértem, hogy odaérünk úszásra. Páran már ekkor elkezdik mantrázni, hogy a rollerrel nem kellett volna felszállnom, különben is minek szül gyereket, akinek nincs pénze autóra… én kérek elnézést. Aztán az ajtó bezáródik ( előtte ketten még felpattantak mögöttem és taszítottak rajtunk egy nagyot) és végre elindulunk. Próbálom legalább az egyik kezemmel fogni valamelyik gyereket, de elég reménytelen. Így csak azokat a táskákat tolom arrébb, amelyek a kicsi arcát veszélyeztetik, mert a 110cm-ével nem veszik észre a tömegben. A középső morog, hogy éhes-szomjas, ilyenkor szoktak kapni egy-egy szendvicset, de ma esélytelen. Kapaszkodó nincs a közelben: a kicsi fogja a középsőt, a középső a rollert, a rollert én – ha elesek, mind elesünk. A nagy pedig nagyon, de nagyon nem akar ott lenni. Ezért „társadalmilag nem elfogadható módon” viselkedik: táncol, lökdösődik és beszólogat az embereknek. 

Ilyenkor először próbálom higgadtan a tudomására hozni, hogy tudom, hogy nehéz neki, de csak egy pár perc, tartson ki. Ha nem hat – és ezúttal nem hat -,  jön az alku felajánlása. Persze előre tudom, hogy ez nem az a helyzet, mikor bármiféle jutalommal ki lehetne mozdítani ebből az állapotól, de ilyenkor nem opció elveszíteni a többi utas szimpátiáját. Mert ha megtörténik, teljesen védtelenek maradunk. Szóval próbálok jó anyának tűnni, amitől sokkal inkább rossz anya vagyok, mint jó. De kell, hogy ne ítéljenek el elsőre. Mikor világos, hogy nincs deal, akkor jön a juti felajánlása. Nagyon halvány reménysugár, csak a saját lelkem megnyugtatására szolgál, hogy végül azt mondhassam, hogy MINDENT megpróbáltam. A következő fokozat a fenyegetés („ha nem hagyod abba, többet nem megyek veled ide vagy oda”). Ekkor már az is utál, aki eddig nem utált azért, mert 3 gyerekkel vagyok; azért, mert roller van nálam; azért, mert jutalommal próbálom megvesztegetni a gyereket; azért, mert míg küzdök a naggyal, addig a két kicsi egymást „szórakoztatja” és az haaangoooos. 

Ebben a percben megveregethetném a vállam, mert még senki nem ütötte be az orrát, senkinek nem csukta oda a lábát, nem csavarodott ki a válla és a roller meg a hátizsákok is járművön belül utaznak. Helyette arra kell koncentrálnom, hogy aki 3 perce magyarázza a fiamnak, hogy mekkora bunkó, ne tudjon kartávolságon belül kerülni a gyerekeimhez. Persze érzi az autista fiam a feszültséget, így a helyzet fokozódik, kilátástalannak tűnik a békés megoldás. Végső elkeseredésemben az alkudozás-megvesztegetés-fenyegetés szentháromságot megkoronázom azzal, hogy sírva kérem, hogy „maradjon már csöndben, mert nem tudom mindenkitől megvédeni”.

Aznap már megvédtem az egyik nénitől, akit majdnem fellökött; a másik nénitől, akit zavart a játéksziréna; az idős bácsitól, aki alig tudott leszállni tőlünk; a hölgytől, akinek a gyomrában volt a fiam könyöke, miközben a tömeg közepén táncolt; az ittas embertől a villamos végében; de nem tudom megvédeni attól a férfitól, aki egy fejjel magasabb nálam és ordibálni kezd velem azért, mert azt mondom neki, hogy sérült a fiam, nem tudom elcsendesíteni. (Hiszen hiába a magas intellektus, szociális értelemben sérült. ) 

Ekkorra már olyan fáradt vagyok, hogy nem tudok érvelni, csak fut a program, hogy felmérjem, merre van a legkisebb veszély, merre próbáljam terelni a fiúkat. Talán kissé irracionális mértékben is, de akkor és ott ezt nehéz mérlegelni.

Megérkezünk. Az ordibálós férfi korábban leszállt, de a pulzusom még emlékeztet a közjátékra. Zsong a fejem, pattanásig feszülnek az idegszálaim. Órákig tart, míg megnyugszom. Naponta többször lejátszódnak a fejemben a történtek és azóta sem tudom, hogy hogyan kellett volna jobban vagy helyesebben cselekednem. De egy gondolat, egy érzés újra meg újra itt motoszkál bennem és nem tudom elengedni: hogy senki sem mosolygott rám. Egy mosoly azt jelentette volna nekem, hogy „látom a törekvésed és bár nem tudok segíteni, de veled vagyok”. Olyan jól esett volna, ha valaki ránk mosolyog. Egy bátorító mosolynak megtartó ereje van. Erőt ad és páncéllal vesz körül. Egy hétköznapi varázslat, ami bárkit felemelhet.