Ezek a gyerekek már nem azok a gyerekek!

Megfigyelhető az a tendencia, hogy egyre több gyermek beszél egyre több hibával, mely hibák egyre súlyosabbak. Itt most nem kizárólag a beszédhanghibákra gondolok. Az artikuláció mellett például a beszédészlelésre, a beszéd megértésére, a mondatalkotásra, a kifejező beszédre, tehát arra, hogy egy gyermek hogyan tud részt venni egy verbális kommunikációs helyzetben (kezdetben szóban, később írásban).

Mit okozhat a korai és/vagy túl sok képernyőidő?

Hogy mekkora a baj, azt részletesen bemutatja Stréhliné Peternák Magdolna egy podcastben (link a cikk végén). Tatabányán városi és megyei logopédiai szakmai vezető a pedagógiai szakszolgálatnál, így nagyon széles a rálátása a mai gyerekekre. Tragikus, amit az óvodákban tapasztal. Érdemes meghallgatni, mert beszél arról is, hogy mit okozhat a nem megfelelő mennyiségű és minőségű képernyőidő egy gyermek életében.

Ha túl korán és/vagy túl sok ideig ültetjük a gyerekeket a képernyő elé, akkor több fronton okozunk kárt:

• az idegrendszer nem tudja megfelelően differenciálni az eszközből és az embertől származó hangokat, ezért a gyermek figyelme nem irányul kellően a szülőére (nem alakul ki a beszédfigyelem);
• a képernyőt nézi ahelyett, hogy a hangját próbálgatná, így nagyságrendekkel kevesebb a nyelvi- és artikulációs tapasztalata a sokat képernyőző gyerekeknek;
• a szülő gyermekkel töltött minőségi ideje csökken, ezáltal kevesebbszer és rövidebb ideig kapcsolódnak, amely a fejlődés alapja.

Ezek csak a nyelvi szempontok és még ez a lista is a teljesség igénye nélkül íródott. Hat az önszabályozásra, a fantáziára, az érzelmi fejlődésre és még sorolhatnánk, de ezt számba venni nem célja a cikknek.

Sok-sok tudatossággal javíthatunk gyermekeik esélyein!

Persze egy ilyen mértékű „mélyrepülést” nem lehet kizárólag a képernyőidőnek tulajdonítani! Szeretettel ajánlok egy másik podcastet is, mégpedig amelyet Steigervald Krisztián generáció-kutatóval készített Friderikusz Sándor (link a cikk végén). Zseniálisan vezeti le, hogy miért logikus következménye a múltunknak a jelenünk. Olyan formán teszi ezt, hogy közben nem azt érezzük, hogy tehetetlenek vagyunk a sorsunkkal szemben, hanem azt, hogy nehezített pályán ugyan, de van remény.

Elmagyarázza, hogy bár nagyon fontos, hogy szoptatás közben az édesanya a gyermeke szemébe nézzen és beszéljen hozzá, a mai körülmények között ez egyre irreálisabb elvárás. Hogy miért, azt hallgassátok meg tőle, nagyon érdekes meglátásai vannak! Ez a podcast segít megérteni sok olyan dolgot, amit felrovunk a mai fiataloknak. Az én tapasztalataim is alátámasztják a fentieket, de egy kicsit tovább is vittem a gondolatot.

Mi az alapja a nyelv elsajátításának?

A gyermek:

1. hallja a hangot,

2. látja a száj mozgását,

3. a motoros tervezés és kivitelezés megfelelően működik,

4. működik az audiofeedback (hallja saját magát és észleli a különbséget a saját és a másik fél által kiadott hangok között).

Mit tanul a gyermek a nézett meséből?

Hogy irrelevánsak a szájmozgások, hiszen a tv-ben sincs összefüggés a hallott hang és a látott artikulációs mozgások között.

Mit tapasztal a gyermek a hétköznapi élet folyamán?

• Offline beszélgetések folyamán manapság egyre kevesebbet néznek egymásra az emberek, mert közben a telefon a kezükben van és a kijelzőt figyelik. A gyerekek mintát követnek, ezért ők sem tartják fontosnak, hogy a beszélőre nézzenek.
• Rengeteget videóhívást folytatunk, de közben kavarjuk a levest, figyeljük a forgalmat, bepakolunk a mosógépbe, stb. Szintén azt a példát mutatjuk, hogy nem kell a beszélőt nézni.

A szemkontaktus jelentőségének változása

Kas Bence egyetemi docens egy előadásában megemlítette, hogy egy (teljesen más témájú) kutatás során azt figyelték meg, hogy a pandémia alatt cseperedő neurotipikus gyerekek (akiknek nincs idegrendszeri eltérése) kevésbé tartanak szemkontaktust, mint azok a gyerekek, akiket a járványügyi helyzet nem érintett. Ők a mostani 3-4 évesek. Én is tapasztalom ezt.

Szülőként kiemelt feladatunk

Ezért nagyon-nagyon fontos szülői feladat, hogy azt a példát mutassuk a gyermekeinknek, hogy beszélgetés közben egymásra kell nézni! Persze akkor is, ha a gyermekünkkel beszélgetünk, de ez nem elég! Akkor is, mikor a párunkkal, barátnőnkkel, nagyszülőkkel beszélgetünk. Nehéz ezeken a szokásokon változtatni, de ahogy mondani szokták, „amit rendszeresen gyakorolsz, abban jó leszel”.

Hogy mikor érdemes logopédushoz fordulni, arról itt olvashatsz:

Beszédhanghibák (régi elnevezése pöszeség)

Az említett két podcast:

• Akik szívesen merülnének el a generációkról szóló riportban Steigervald Krisztián által, ide kattintva tehetik meg:

• Akik pedig Stréhliné Peternák Magdolnával készült beszélgetést keresik, itt találják:

https://www.kemma.hu/helyi-kozelet/2023/11/okos-dolog-okoseszkozoket-adni-a-kisgyerek-kezebe-podcast

A Nézz arra, akivel beszélsz! bejegyzés először Logopédia Ferencvárosban-én jelent meg.

Napjaink egyik legmegosztóbb gyermeknevelési kérdése a szülők körében a képernyőidő. Mennyit engedjünk a gyermekeknek? Rengeteg kutatási eredmény és tudományos cikk található az interneten a témával kapcsolatban, a gyermekpszichológusok is rendszeresen állást foglalnak a kérdésben a blogjaikon, a témát szívükön viselő szakemberek pedig „házról házra járva” próbálják átadni az információt, miszerint a képernyőzés káros a gyermeki fejlődésre nézve:

• függőséget okoz (neurobiológiai folyamat révén)
• megszűnik a belső képalkotás, ami a feldolgozás eszköze, tehát nem tudja feldolgozni a gyermek a látottakat
• nem mozognak közben a gyerekek, mely szintén a feldolgozhoz szükséges, de tudjuk azt is, hogy elhízáshoz vezet a mozgásszegény életmód
• bár hallják a beszédet, de a helyes és/vagy magyar nyelv szabályainak megfelelő artikulációt nem látják
• a szülő gyermekkel töltött minőségi idejét csökkenti
• a passzív befogadást tanulja meg a gyermek, így kisebb eséllyel tanulja meg, hogy hogyan tudja saját maga alakítani az életét
• az egészen kicsi gyerek még azt sem érti, hogy mi a különbség a látottak és a valóság között
• stb.

A képernyőzés számlájára lehet írni, hogy okozhat nyelvi késést, figyelemzavart, a verbális és nonverbális kommunikáció zavarát, a végrehajtó funkciók sérülését, szorongást és depressziót, az érzelmi intelligencia gyengébb működését, akár agressziót is. Ezért nagyon fontos, hogy néhány kivételtől eltekintve minden gyermek esetében minimalizáljuk a képernyőidőt!

A nyelvelsajátítás két fontos tényezője

Ahhoz, hogy egy gyermek megtanuljon beszélni, szükség van arra, hogy a gyermek tudjon a beszélő emberek arcára fókuszálni. Ez azért is fontos, mert akkor tudja jól másolni az artikulációs mozgásokat, ha látja azt, és azért is, mert a beszélő mimikája sorvezető a babák számára. Kulcsfontosságú továbbá a közös figyelmi helyzet. Ez azt jelenti, hogy két személy figyelme ugyanarra a dologra irányul. Nem elegendő ugyanazt nézniük, kell lennie benne kölcsönösségnek (9-10 hónapos kor körül jelenik meg és 18 hónapos korra fejlődik ki – Gyógypedagógiai Szemle 37.évf. 1.sz.). Ha például az édesanya leül a babájával játszani, akkor eleinte az anya rámutatással jelzi, hogy miről beszél. Később pedig már elég a tekintete is, hiszen a kicsik megértik, hogy ha az édesanyjuk egy tárgyra néz, akkor arról a tárgyról beszél. Ez szükséges ahhoz, hogy gyorsan, hatékonyan tanuljunk szavakat, megtörténjen 1,5-2 éves kor között a szókincsrobbanás. (Ez a két tényező önmagában nem elegendő a nyelv élsajátításához!)

Nézéspreferenciáról és közös figyelemről autizmusban érintett gyerekek esetén dióhéjban

Autizmus esetén ez a két terület általában érintett ( persze mindenkinél különböző mértékben).

1. Az egyetemi éveim alatt áthallgattam az autizmus spektrum pedagógiája szakirányra. Az egyik előadáson egy nagyon érdekes kollázst láttam. (Ha egyszer megtalálom, akkor közzéteszem.) Összehasonlítható volt, hogy mit érzékel az arcból egy autista gyermek és mit egy neurotipikus (nézéspreferencia-vizsgálat). Előbbi esetén a fókuszpontok többnyire az arc körül voltak, tehát sem az artikulációt, sem a mimikát nem figyelhette meg alaposan. A neurotipikus gyermek fókuszpontjai többnyire az arcon voltak (szem, száj, homlok, orca, stb.), ezáltal jól megfigyelhette a beszédmozgásokat, érzelmeket.
2. A közös figyelmi helyzet kialakulásának előfeltétele, hogy a gondozó és a gyermek megtanul egymásra figyelni, kialakul a két személy közti kölcsönös figyelem. Ha ebben sok tapasztalata gyűlik a gyermeknek, akkor léphet be a harmadik tényező: egy tárgy vagy egy esemény, amelyre a kettőjük közös figyelme irányulhat. Autizmus esetén ez a kölcsönösség sérül, ezért a közös figyelmi helyzet fejlődése késhet. (A témáról bővebben: https://epa.oszk.hu/03000/03047/00044/pdf/EPA03047_gyosze_2009_1_002-010.pdf )

Egy lehetséges út

Megfigyelhető viszont, hogy a kölcsönösség sérülése és az nézéspreferencia eltérése ellenére sok gyermek megtanul beszélni. Mostanában olvasom Barry M. Prizant és Tom Fields-Meyer könyvét, az Egyedien emberit, ebből szeretnék idézni, mert felvázol egy LEHETSÉGES utat (2023, p. 74-77):

„Ez az egyik közös vonása azoknak a gyerekeknek, akikkel eddig foglalkoztam: mindenféle animációs film elvarázsolja az autizmus spektrumon lévőket, szinte semmi nem köti le ennyire a figyelmüket. Miért? Számos gyereket megnyugtat a szereplők kijátszhatósága és változatlansága (a zenével együtt), jobban szeretik, mint a mindennapi helyzetekben a valódi emberek kiszámíthatatlanságát. A Gru vagy a Madagaszkár című animációs filmekben a karakterek hangja, arckifejezései és testbeszéde el van túlozva, amitől ezek a gyerekek, sőt akár a felnőttek is, könnyebben megfejtik az érzéseiket. Számos autistának vonzó alternatíva az is, hogy a jóságos és gonosz szereplők világosan elkülönülnek egymástól, szemben azokkal a sokkal homályosabb és árnyaltabb jellemekkel, amelyekkel a való életben találkoznak. A filmek újra és újra megnézése pedig az ismerősség és kontroll megnyugtató érzésével jár.

Sok szülő fejezi ki aggodalmát amiatt, hogy a gyerekük túl sok időt tölt Az oroszlánkirály vagy a Shrek előtt ülve, és félnek, hogy ez káros hatással van a gyerek fejlődésére. A terapeuták vagy más szakemberek csak fokozzák a félelmeiket, mikor azt mondják, hogy a filmek újra és újra megnézése súlyosbíthatja a viselkedési problémákat vagy valamiképpen a gyerek autizmusát. A szülők gyakran kérdezik tőlem, hogy ezek a filmek vajon csak tovább táplálják a „buta beszédet” (echoláliára utal az író – a szerk.), és újabb hasznavehetetlen fordulatot tanulnak belőlük a gyerekek, melyet ismételgethetnek.

Namir-tól és a szüleitől azt tanultam meg, hogy szélesebb perspektívából és árnyaltabban szemléljem a jelenséget. Úgy tűnt, a hároméves Namir teljesen belefeledkezik a Disney-filmekbe. Ami elhgyta a száját, azt jórészt a kedvenc meséjéből, a Pán Péterből csipegette fel. A nyelvet nem arra használta, hogy másokkal érintkezzen, csak magának ismételgette a filmből vett mondatokat, és olykor úgy tűnt, meg is feledkezik azokról, akik körülveszik.

Mások esetleg azzal is megpróbálkoztak volna, hogy leszoktassák a kisfiút dologról, utasították volna, hogy hagyja abba az efféle beszédet, attól a meggyőződéstől vezérelve, hogy az „értelmetlen szajkózás” csak hátráltatja a fejlődést. Namir szülei azonban figyelmesen hallgatták a gyereket – és vele tartottak. Megvásárolták a Pán Péter figuráit, és úgy érintkeztek a kicsivel, hogy elképzelt jeleneteket játszottak el a bábokkal. Elfogadták az érdeklődését, és támogatták benne, Namir pedig azt érezte, hogy odafigyelnek rá és tisztelik.

Idővel fejlődött, ahogyan részt vett ebben a játékban. Érezhetően egyre inkább megértette, hogy mit is mond éppen. Még mindig használta a Pán Péterből vett mondatokat, ám megfelelő társas szituációba helyezte a filmbeli dialógusokat. Aidenhez hasonlóan, aki az Óz, a csodák csodája egyik mondatával üdvözölte az embereket, Namir is elkezdte összerakni a fejében forgó kis beszédfoszlányokat, és ezekkel kapcsolódott más emberekhez.

Ahogy egyre kreatívabban sikerült használnia a nyelvet, egyre szelektívebben alkalmazta a „Disney-beszédet”: akkor folyamodott hozzá, mikor illett a társas helyzethez és a saját szándékainak is megfelelt.”

A mi történetünk

Édesanyaként az én tapasztalatom, hogy az autista kisfiamnak 2 évesen alig volt 20 szavas szókincse. 3 hónappal később, mikor az édesapja szólt neki, hogy „Gyere, kisfiam, mert el fogunk késni a bölcsiből!”, akkor ő azt válaszolta, hogy „You should do faster!”. Magyarországon éltünk, csak magyarul beszéltünk a családban és csak magyar szót hallott a bölcsiben is. Angolul nézte a Peppa piget. Ragadt rá az angol nyelv annak ellenére, hogy magyarul még mindig a szavak szintjén tartott. Erre 2 hónappal egy külföldi férfi érdeklődött, hogy hol talál valamit a boltban, a kisfiam pedig tűpontos útbaigazítást adott angolul (tehát értette is az angolul feltett kérdést, majd kreatívan alkotta meg a választ). Még nem volt 2,5 éves. Ő is előszeretettel nézte újra és újra ugyanazokat az epizódokat és mindig az volt az érzésem, hogy akkor váltott új mesére, amikor nyelvileg már feldolgozta az aktuálisat. Akkor persze ezt nem tudtuk és nem is lehetett volna biztosan megmondani, mi az oka. Mindig borzasztó lelkiismeret-furdalásom volt amiatt, hogy az életkori ajánlásoknál többet képernyőzik a kisfiam. De most, ennyi év elteltével talán el tudom fogadni, hogy akkor úgy döntöttem.

Mindebből milyen következtetést lehet levonni?

Számomra mindez azt a tényt erősíti meg, hogy nincs két egyforma ember, nincs egyetlen igaz út. Mindig az egyéni tényezőket kell figyelembe vennünk. Hangsúlyozom továbbá, hogy neurotipikus gyerekek esetén a gyerekeknek nincs szüksége képernyőre nagyon sokáig (évekig). Vannak élethelyzetek, amikor a szülő nem talál más megoldást. Sokan élnek távol a rokonoktól, segítség nélkül. Az neurodivergens gyerekek gyakran keveset alszanak, a szülők képtelenek ébren megvárni, hogy elaludjon a gyermek, de muszáj beszélgetni „felnőtt dolgokról” a társukkal (ezalatt értek mindent, ami nem a gyermek fülének való). Valamint pont ezek a gyerekek azok, akik jó eséllyel nem tudják elfoglalni magukat egyedül, szülői segítségre van szükségük a szabadidő eltöltéséhez (bár 2-3 éves korban neurotipikus gyerekeknél sem elvárható a hosszú önálló játék, de az alvásuk kicsit kiegyensúlyozottabb). Viszont elképesztően fontos lenne, hogy a szülők egymás számára is jelen legyenek, ne csak a gyermeküknek! Tehát kérek mindenkit, ne ítélkezzen mások felett, hanem a saját élethelyzetét elemezze és vonja le a megfelelő következtetéseket!

A Nyelvi fejlődés, képernyőidő, autizmus bejegyzés először Logopédia Ferencvárosban-én jelent meg.